Szerencsés vagyok. A Jóisten, mikor a férfihormonokat osztogatta, bőkezűen gondolt rám. A fájdalomküszöböm az átlagosnál jóval magasabb, mint megannyi pipogya embertársaimé.
Számtalanszor bebizonyosodott már, érjen bármekkora külső, vagy belső fájdalom, játszi könnyedséggel lépek túl rajta. Épp a fogorvoshoz tartottam, amikor megpróbáltam felidézni magamban, micsoda, más átlagos embernek, könyörtelen kínokat éltem már meg életem során.
Egyszer, az egyik sokadik randi után úgy döntöttem, meglepem szívem választottját egy saját készítésű, fejedelmi vacsorával. Én szeretem megviccelni aktuális párjaimat, így azt mondtam neki, hogy a Bagolyvár nevű, sokcsillagos étteremben foglaltattam asztalt estére. Biztos voltam benne, hogy örülni fog, mikor kiderül, hogy nem is abba a puccos, feszengős helyre viszem, hanem az én kis kuckómba, ahol saját készítésű étket kap tőlem. A meglepetés miatt csak annyit tudott mondani, -basszus- és mivel nem akartam már az első percben kivágni az ajtón, én ezt úgy értelmeztem, hogy jajj de jó! Nos minden jól is ment, amíg hozzá nem fogtam a remekmű elkészítéséhez. Amíg én ügyködtem a konyhában, kedvesem mellettem ült a bárszékemen, és egymást néztük. Elvesztünk a másik szemeiben, de nem volt ezzel gond, hiszen ha még nem említettem volna, konyhaművészetbeli ismereteimet Kovács Lázár is megirigyelhetné. A kenyér vajjal történő megkenésével semmi probléma nem volt, de aztán veszélyesebb vizekre eveztem. Hatalmas bárdommal épp a téliszalámit szeltem, mikor kardom megcsúszott, félig levágva az ujjamat. Tartottam magam. Még mindig egymást néztük, és miközben a magnóból lágy szerelmes dallamok szóltak, mosolyom egyre valószerűtlenebbé vált. Szemeim kigúvadtak, fejem elvörösödött. Sírni kezdtem.
- Áááá csak a hagyma!
Próbáltam megkímélni a szörnyű látványtól
- Mutasd csak. Hol van?
- Hogyhogy hol, nem látod ezt a mély vágást?
- Nem, ez semmi.
- Hogyhogy semmi !
- Hisz nem is vérzik?!
- Persze hogy nem, képzeld, gyorsan regerenálodik a testem és már elállt!
- A rohadt éltbe ez csak egy kis hámsérülés!!!
Régen voltam már fogorvosnál, legutóbb a katonaságban és csak halvány emlékeim voltak, hogy fogott le három asszisztens, hogy a seregben csak hentes néven praktizáló, atomrészeg dokibá kirántsa a fogamat, mindenféle érzéstelenítés nélkül. Sebaj, a pofazacskóm a háromszorosára duzzadt, de legalább egy hetet a gyengélkedőn tölthettem, a szolgálat helyett.
Megérkeztem. Nem izgultam, hisz tisztában voltam képességemmel, és akaraterőmmel és ráadásul, ezen a napon, csak egy sima kis átvizsgálás lesz, semmi komoly műtéti beavatkozás. Leültem a váróban, ahol egy halálra vált arcú öregúr tartózkodott. Na mi a helyzet bátyám? Be vagyunk fosva mi? Fölényes helyzetemet tovább tetéztem. Bentről szörnyű hangok, nyöszörgések szűrődtek ki.
- Egy tömés, és egy húzás.
- Szar ügy, az hosszú lesz, és fájdalmas. Nekem csak átnézik, és már itt se vagyok!
Áruló! Nem is kell a korházba mennie, sőt már nem is él a neje! Egyszerűen berezelt ! Gyáva! Na, ezt nézd, így kell ezt csinálni! Magabiztosan ugrottam bele a kényelmes, de sok jót nem sejtető székbe. A doki átvizsgált, majd közölte a számomra teljesen elfogadhatatlan diagnózist.
Azt hiszem írnom kell a Fogorvosok Világ Szövetségének, problémám biztosan megértő fülekre talál. Világ rosszfogúik egyesüljetek!
Az első fázison át is estünk, röpke 10 perc kínzás után, amikor is megkért a számomra már nem is oly szép, és kedves medika, öblítsek egyet. Megtettem. Te jó Isten, mennyi vér! Nem volt kétségem, rengeteg vért vesztettem, és nem biztos, hogy megélem a reggelt. Megszédültem, és úgy döntöttem elájulok. Ájultam volna, de a csaj, megint belemászott a pofámba, és már szerintem ő maga sem tudja mit, de talált még pusztítani valót a jobb kettesen. Kínok kínját éltem át. Ráadásul húgyhólyagom is egyre erőteljesebben kezdett lázadni. Elérkezett az idő, hogy feladjam magam és megszégyenülve könyörgőre fogjam. Már épp kezdtem volna monológomat, hogy kifizetem az eddigi munkájukat, sőt Béla bácsiét is – már ha visszamer jönni a sunyi öregember – mikor a kislány kiugrott a számból és közölte a jó hírt. Kész! Földöntúli öröm kerített hatalmába. Megöleltem a dokit, és kézen csókoltam a medikát, fizettem és fejjel előre kivetődtem az ajtón. Addig futottam, amíg szabad szemmel már nem látszott a rendelő.
Otthon persze kis módosításokkal meséltem el a történetet. Elmeséltem, milyen jókat nevetgéltünk a doktorral, már-már barátság lett köztünk, és hogy milyen hősiesen bírtam ki egyetlen nyikkanás nélkül a másfél órás, nem szokványos, bonyolult műtétet. A család, mindent jobban tudó tagja visszakérdezett, hogy mi tartott egy fogtömésen másfél órába, de kérdése tovaszállt a szélben. A dicsőség szelében, ami meglobogtatta képzeletbeli palástomat, mint ami a szuperhősöknek dukál. Na jó, ha palástom még nem is, de naptól megcsillanó szép fehér fogam már van.
