Szösszenetek - avagy minden idők egyik könyve

A vendéglátó-ipari szakközép utáni nyáron, már dolgozni akartam. Sajnos továbbtanulási reményeimet kedvenc franciatanárom intézte el egyetlen görbe tollvonással. Kettest adott az érettségin, az amúgy 4 évig alig józan tanerőm.

Sebaj, legalább előbb leszek gazdag! Mondtam én akkor, kissé naivan hozzáállva a nagybetűs élethez. Első körben, amíg nem találtam magamnak megfelelő munkahelyet, nyári melóra jelentkeztem apám építőipari cégéhez. Örült neki az öreg, mégis csak egy jól karbantartott fiatalember keveri a maltert, aki nem iszik, nem dohányzik és tisztességes életet él. Apám egyébként meg ekkor volt kissé naiv, de ez most nem ide tartozik…

Szóval, lelkes voltam, hisz gondoltam ezt a 2 hónapot simán kibírom az építőipar kegyetlen világában. 8 év lett belőle. Valahogy mindig hosszabbítottam egy kicsit.
Ráadásul ez a nyolc hosszú év is úgy telt el, hogy én voltam a góré fia. A kis nyálas. A kis szaros. Az a kis féreg. Én kaptam az áldást apámtól, ha egyik másik melós önkívületi állapotban saját húgyába fetrengett a rekord idő alatt elfogyasztott fél liter kevert miatt és kaptam a melósoktól is, hogy apád mikor akar emelni a fizun!

Szóval, arany életem volt. Volt a brigádba egy öreg kőműves. A Pista. Álomkóros volt az öreg, ami annyit tesz, hogy képes egyik pillanatról a másikra elaludni. Elaludt 12 méter magasban az állványon, a létra tetején és volt egyszer amikor evés közben, egy kolbásszal a szájában tört rá az alhatnék. Ilyenkor persze féktelen röhögés volt. Máig érthetetlen, hogy maradt életben. Nos, ő annyi baromságot tanított nekem, hogy az egy életre elég lett volna. Ritkán szólt de akkor nagyot és bölcset. Így tett az ominózus napon is, amikor így szólt.

 - Kisfiam!
- Mondja Mester
- Egyet ne felejts.
- Igen?
- Nem mindegy, hogy a leszopott fasz, melyik végén állsz.
- Kösz, Mester, majd ügyelek rá.

 Még nem is sejtettem mekkora igazság van benne.
Egyébként érdekes, hogy minden nagy monológban legalább egy káromkodás, csúnya szó mindenképp van. A magyar káromkodási kultúra a világ elithez tartozik, ebben biztos vagyok. Ebben egy Kertész úr nevű hatvanas éveit taposó tulaj világosított meg. Ő az a fajta tulaj volt akit nagyon nem szerettünk. Állandóan ott sertepertélt körülöttünk, és meg volt győződve róla, hogy szükségünk van az ő segítségére. Kívülről tataroztuk a kis házikóját és már a vége felé közeledtünk a munkának. Kertész úr a feleségével úgy döntött, lepucolják az ablakot. Erzsébet, a felesége belülről, Kertész úr kívülről, egy vödrön állva a párkányt vette kezelésbe. Épp a hangos gépemmel anyagot kevertem, és lehet hogy ennek tudható be, és talán annak is hogy Erzsébet nem épp az esze járásáról volt ismert, de egy kissé félreértette hites ura kívánalmát. Kertész úr az ablak és a tok közötti résznél takarított…

-Most be ne csukd az a kurva ablakot!

Ez volt a mondat amit nem egészen úgy értelmezett az asszony ahogy kellett volna. Ugyanis a következő mozdulata az volt, hogy teljes erővel becsapta a sokat látott nyílászárót. Illetve csapta volna, ha ebben Kertész úr hüvelyk ujja meg nem akadályozza. A következő események pillanatok tört része alatt játszódtak le. Kertész úr egy hatalmasat visított, mialatt megindult alatta a vödör. Kb. 3-4 másodpercet tölthetett a levegőben amíg fejjel a tuják közé nem zuhant. Viszont micsoda 4 másodperc volt az! Amit lehetett Kertész úr kihozott belőle, és káromkodása egész briliánssá lett.

-         Erzsi ! Miért nem cseszed meg azt a traktoros jó ku*va anyádat! Hogy a bús rabok fas*a taszítana a sírba!!

 Mindezt repülés közben lábakkal az ég felé nem lehetett egyszerű. Én persze visítottam a röhögéstől, ami nem aratott nagy sikert a Kertész házaspárnál.
Kertész urat a munka hátralévő napjaiban nem láttuk.

Pista mester tehát megtanított egy újabb, csúnya szótól nem mentes bölcseletre. Délhez közeledett, ebédszünet. Épp egy nagy építkezésen segített be brigádunk. Az átadás 3 hét múlva lett volna esedékes, így a vállalkozók minden épkézláb embert bevettek, hogy a csúszásokat visszahozzák határidőre. Voltunk melósok vagy százan, de lehet hogy még többen. Sok nemzet fia képviseltette magát, volt román, ukrán, szlovák, szóval sok nehézfiú. Az ebédszünet általában az épp aktuális közeli kocsmában volt esedékes. Most is ott kötöttünk ki. Rólam természetesen még azok az elvetemült segédmunkások is tudták, hogy a főnök kis szaros, genyó fia vagyok, akik Magyarul se tudtak. Nem örvendtem nagy népszerűségnek, és akkor még finoman fogalmaztam. Ha kocsma és melós, akkor tinta és játékgép. Az, hogy egy melós gépezzen, az annyira evidens, mint mexikói kocsmában Tequilát inni. Én biztos, hogy Mexikóban is képes lennék két cent Jagert kérni. Itt nem akartam elkövetni ezt a hibát. Azt akartam, hogy elfogadjanak. A munkatársaim, az összes pénzüket beledobálták, és az a szóbeszéd járta, hogy több mint egy éve nem volt ezer forintnál nagyobb nyeremény. Gondoltam itt az idő bevágódni!

Ötszázért kértem aprót. Semmi gond, bedobálom, veszítek, vígan megiszok egy pofa sört, és újdonsült barátaimmal, dalolva visszamegyek melózni. Be egy százas, gombnyomás, semmi, na még egy, semmi. Már kezdtem érezni, hogy maguk közé vesznek, a falka tagjává válok. Mikor a harmadik százas, gombnyomás kombináció után, elkezdett villogni a gép, és sípolni, meg csörömpölni. Nyertem. Száz forintra húszezret.

A húszezer, természetesen százasokban jött ki a gépből. Valahogy megérintett a halál szele, furcsa módon, ahogy pergett le a sok százas a köpőcsészébe, úgy pergett le a szemem előtt szánalmasan rövid életem. Az érmék hangja a fémmel való találkozással olyan volt mint a Cobra című filmben a gyilkosok, ahogy kalapácsaikat összeütögetve frászt hoztak a nézőre. Az utolsó pénzdarab is megérkezett, majd síri csend. Levert a víz ahogy végignéztem a díszes társaságon. Egy tanulmányt lehetett volna írni az arcokról amik rám meredtek. Egyszerre lehetett levenni a döbbenetet, a gyűlöletet és a gyilkolási vágyat, amiért nem tudtam haragudni rájuk, hisz ez ösztönből jött. A légy aki addig lelkesen idegesítette a vendégeket, felült a plafonra és onnan figyelte az eseményeket. „Az egy maroknyi dollárért” című Clint Estwood klasszikus jutott az eszembe. Ott voltak ilyen nagy csöndek, és ilyen marcona arcok. Valahol a távolban, harmonikaszót hallottam és mintha egy ördögszekér pördült volna a kocsmaajtó előtt.
Egy jólszituált alkoholista törte meg a csendet, miután kikukkantott a fél liter fröccse mögül, és tört magyarsággal, egy igazán helytálló megjegyzést tett.

 - A kurva anyját.

 Mit szépítsem be voltam szarva. Legszívesebben azt szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld, és eltűnök. Még Luciferrel is jobban éreztem volna magam mint akkor ott a kocsmában a román ácsokkal, és az ukrán segédmunkásokkal. A kocsmáros, beváltotta az érméket. Nem voltak kétségeim, nagy bajban voltam. Ez idő tájt bőszen olvastam a különböző bulvár napilapokat, és tisztában voltam vele, ennek a pénznek a töredékéért is öltek már embert. Magamra maradtam, kollégáim is elhúzódtak tőlem, megérezve, ennek a fele se tréfa. A főnök fia, a kis takony, bejön ide, és elnyeri a pénzünket. Nem volt mit tenni elindultam az ajtó felé, amikor is csoda történt. Luci nem segített, nem nyelt el a földdel együtt, de az égiek a megmentésemre siettek! A következő pillanatban ugyanis kivágódott az ajtó, és négy egyenruhás és két civil rendőr rontott be az ajtón, és igazoltatni kezdtek. Lelkiállapotom, egy csapásra megváltozott, a sejtelmes harmonikaszó abbamaradt és lágy csilingelés váltotta fel. Számomra oly kedves dallamokkal. Odalibbentem az egyik szimpatikus fakabáthoz és kézségesen átnyújtottam az igazolványom. Amikor a becsületes törzs ellenőrizte a fényképemet, összenéztünk. Esküszöm hetero vagyok, de akkor ott Ámor nyila eltalált. Törzsőrmester, hősöm, keblemre pajtás! Kiléptem az utcára és megütött az élet szele. Sütött a nap, és csiripeltek a madarak.

Gyorsan visszatértem a földre, hisz tudtam, nemsokára vége a razziának, és újra farkasszemet nézhetek a kalapácsosokkal. Ezért fogtam magam és hazamentem. A haza út se volt egyszerű, de erről később…

Otthon letámadtam apámat és elmondtam neki a teljes igazságot. Azt, hogy 40-45 fokos lázam van, hányingerem, hasmenésem, és lehet, hogy az utolsókat rúgom. Ha azonban mégis gyógyítható a betegségem, felépülésem minimum három hetet vesz majd igénybe…