Bizony. Kényes a téma. Aki már ült ilyenen az jól tudja, a nyilvános vécékben eltöltött, életünk elhanyagolható részét kitevő idő, nem mindennapi kihívás. Főleg az első. Na persze ez nem olyan, mint az első korsó sör, az első saját autó, vagy a szüzességed elvesztése a spanod nővérével, nem. Ez egy kissé más. De sajna ezen is át kell esni, főleg ha a melós vagy, és hív a szükség. Azok biztos tudják miről beszélek, akik rendszeresen látogatják a különböző könnyűzenei fesztiválokat, és egy egy kétes állagú gyros után a fél napjukat a toi-toin töltik. Természetesen egy építkezésen ért el engem is az elkerülhetetlen. Nem tudom ki hogy van vele (és igazán nem is nagyon érdekel) de én reggel szoktam megtámadni otthon azt a helyiséget, ahova még a király is egyedül megy. Ezzel le is tudom a napi ilybéli szükségleteim kielégítését. Persze ez nem olyan egyszerű, ha sokat látott és az élet által megviselt kétkezi melósokkal reggelizel. Ez igen ritkán fordult elő velem. Olykor azonban becsúszott néha, főleg ha kicsit tovább aludtam a kelleténél, és nem tudtam otthon elfogyasztani Apum által elkészített frühstückömet . Apám minden este nyolckor elaludt, amivel nem is lett volna baj, hisz ekkor én még valamelyik téren a haverokkal beszéltük meg, a Katikának mekkorák a mellei. De reggel fél hatkor, miután adott a kutyáknak enni, átöltözött, lefutotta a maga 5 kilométerét, bevásárolt, lezuhanyzott és lefőzte a teát, valami belső hang azt sugallta neki, jót tesz vele, ha a család többi tagja sem alszik tovább. Főleg én, akinek mindjárt munkába kell mennie.
Sosem értettem hova sietünk. A munka ugyanis hivatalosan reggel hétkor kezdődött. Fél nyolcra érkezett meg az utolsó ember, hivatkozva a köcsög bisztrósra, aki nem akart időben kinyitni. Kávé (na persze) nélkül meg nem lehet dolgozni. Érdekes módon, a melósok mindig megtalálják azt a kávézót, ahol vodka szagú feketét adnak. A leheletből erre véltem következtetni. 8- ra mindenki átöltözik, miközben megbeszélik az épp beteg társuk -aki ma nem tudott jönni- felségének mekkora csöcsei vannak, és ki hol és mi módon dugná meg. Fél kilencig reggeli, és aztán jöhet csak a munka. Néha ezeken a reggeleken hibáztam. A közös reggeliken. Természetesen a bevágódás miatt, el kellett fogadnom a kollegák által kínált finomságokat. Számomra teljesen ismeretlen eredetű étkek voltak ezek. Bizonytalan állagú hús, kissé megzöldült szalonna, és még sok egyéb ételnek mondott készítmény, amit az ÁNTSZ biztosan karantén alatt tartott volna a több hónapi vizsgálatok miatt.
A nyilvános WC-vel való szüzességem elvesztése is egy közös reggeli elfogyasztása után történt meg. A többiek, vodkával erősített bélrendszerének, a bacilusok által indított szánalmas támadása annyit ért, mint halottnak a csók. Bennem viszont pár perc alatt győzedelmeskedtek fiatal és tudatlan védekező sejtjeim ellen. Nem volt mit tenni, irány a budi.
Az elsőnél is egy nagy építkezésen vettünk részt. Nem mesélem el az ottani arcokat ismét. Ezekről az arcokról külön tanulmányt kellene írni. Sokaknak annyi ráncuk volt, mint Valter Matthaunak utolsó filmjeiben, azzal a különbséggel, hogy ezek az emberek alig fújták el a negyvenedik gyertyát sörösüveg formájú tortájukon. Nagyon sokan voltunk, és mivel mindent a melósért, egy darab toi toit hozattak a kedves vasaltnadrágosok számunkra. A WC természetesen mindig foglalt volt, és hetente egyszer jöttek takarítani, ami annyit jelentett, hogy a vége felé nyugodtan ki lehetett volna tenni a megtelt táblát. Az ürítés és takarítás időpontja reggel fél hét, péntek! Forró, napsütötte, csütörtöki nap volt. Én az az ember voltam aki a suliból is mindig hazavittem az elintéznivalót, nem szerettem akárki után üríteni. Amúgy is a sulik vécéi arra valók, hogy egy fél doboz cigi elszívása mellett mi, a suli legnagyobb pengéi, megbeszéljük, hogy ha nem lenne csajunk (senkinek se volt) biztos megcibálnánk a csöcsös Krisztát.
Szóval nem volt mit tenni, elindultam. Felemás érzések kerítettek hatalmába. Az izgalom, az undor, és valami megmagyarázhatatlan perverz lelkesedés, végre túl leszek az elsőn. Szívem egyre gyorsabban vert, miközben közelítettem a kék bodega felé. A budi felől lágy szellő fújt, és mintha a felém áradó pöceszagon kívül, azt susogta volna egy hang, gyere csak ha mersz! Magabiztosan haladtam előre, mint aki mindenre felkészült, és mint akit nagy meglepetés nem érhet. Már épp nyújtottam kezemet a fogantyú felé, amikor annak ajtaja óriási robajjal kivágódott, és egy hatalmas fekete, nálam három fejjel magasabb, ötven kilóval súlyosabb emberszabású lény ki nem ugrott belőle. Nem volt kétségem, az ördög jött el értem, valamelyik korábbi bűnöm miatt. Biztos azért, amikor az álomkóros Pista Mester elaludt a héven, mi a többiek, nem szóltunk neki, Pesterzsébet helyett Ráckevén ébredt fel.
Kezeimet arcom elé kapva védekezni akartam, de nem volt rá szükség. Az ördög rám se hederített, viszont két tenyerét félméteres távolságra rakva egymástól, mint amikor nagyapáink büszkélkednek senki által sosem látott kifogott haluk méretével, széles vigyorral az arcán a következő, információt üvöltötte bele a világba :
Ekkor tudatosult bennem, nem akármilyen izgalmak várnak odabent. De nem volt mit tenni. Ha már idáig eljöttél kiskomám, most már nem fordulhatsz meg. Éreztem a hátam mögött értem szorító kollegáim együttérzését, ami erőt adott. Határozottan feltéptem az ajtót és beugrottam. A rugós ajtó bevágódott mögöttem, mint aki tudatosítani akarja velem, nincs menekvés pajtás! A látvány, ami odabent fogadott túl ment minden határon. Feri haverja tényleg nem nagyzolt, amikor malteros kezeivel megmutatta, mekkora tettet hajtott végre. Produktuma ott pöffeszkedett a kupac tetején. Engem, aki eddig mindig korrektül kipucolt porcelán trónon ültem, magával ragadott a látvány. Én eddig úgy tudtam, az ember csak egyszínűt tud. Nos, ez nem így van. A szivárvány minden színárnyalatát véltem felfedezni, a baljósan tátongó űrben. Nem volt mese, bizonyítanom kellett, így hát undoromat leküzdve nekiláttam. Kerestem az alkalmatossági papírt, de természetesen nem volt. Bele se mertem gondolni, Feri haverja hogy oldotta meg, mikor nem volt más rajta, mint egy szandál, egy kis zsebnélküli sort, és egy póló. Én viszont, hiába voltam fiatal, és éretlen, hülye azonban nem. Két felbontatlan zacskó papírzsepivel érkeztem esélyt sem adva annak, hogy már az elején elbukjak. Következett a tapétázás. Gondosan csináltam, sok időmbe tellett, kint már valószínűleg aggódtak is értem, de ez most nem volt fontos. Az ülőkétől kezdve a padlón át a plafonig, mindent papírzsepivel láttam el amikor úgy éreztem elég higénikus ahhoz a terep, hogy elérkezhessen a beteljesülés. Magát az aktust nem részletezném, mindenki fantáziájára bízom, de fenomenális volt, ahogy könnyebb lettem néhány ismeretlen eredetű élelmiszertől. Az igazi gond ezután jött. Büszke vigyorral a képemen, miközben tudatosult bennem, hogy egy újabb, az életben maradáshoz nélkülözhetetlen tettet hajtottam végbe szakadt rám a kínos felismerés súlya. Minden papírt elhasználtam a tapétázásra. Ott ültem egy nagy kupac egyhetes biológiai fegyver tetején az én nemes hátsómmal, teljesen elvesztve minden esélyemet arra, hogy büszkén távozhassak a kék szörny gyomrából. Odakintről megértő bíztatásokat kaptam.
- Ja, ki ne rázzam helyetted papírpöcsű?
- Hagyjátok már! Biztos lenyelt egy betonkeverőt az nehezen jön ki! HA-HA!
A helyzetet megoldottam.
Mint a ballonkabátos zsaru aki rajtakapja a betörőt vágtam ki az ajtót, felemelt arccal, büszke tekintettel léptem ki börtönöm fogságából. Akárhogy is, de győztem. A kiabálók elhallgattak, a gúnyolódók, megfogták a lapátot és tovább ástak. Túl voltam rajta. Megvolt az első. Soha senki se tudta meg, hogy egy jobb sorsra érdemes Gafieldes fehérnemű az életét adta az én megdicsőülésemhez.
Az eset óta rutinból oldom meg a dolgot. Egy marok zsepivel mindig többet viszek a tervezettnél.
